Együttműködésben a tájjal, a széllel, a fénnyel, a fákkal
Dani Karavan monumentális emlékműveinek és tájszobrainak ismertetésekor mindig először a természet által biztosított értékeket – egy fát, a vizet, a fényt – emeli ki, amelyek a művész számára kiindulóponként szolgálhatnak. Az izraeli szobrászművész szerint ugyanis „a helyszín keresi a művészt, és nem fordítva”.
Karavan a szobrászat, az építészet és a táj egybeolvasztásával átlépi az emberi észlelés és a művészi gyakorlat határait. Saját bevallása szerint hasonlóan dolgozik, mint egy tájépítész, csakhogy számára a homok, a fák, a növényzet, a virágok nem botanikai, hanem művészi alapanyagot képviselnek: formát, szerkezetet és színeket.
„A művészeknek el kéne fogadniuk, amit a természet kínál számukra, hogy beépíthessék a műveikbe”
– vallja. Életművére nagy hatással volt apja munkássága, aki Tel-Aviv vezető tájépítészeként a fiatalkorában megismert angliai kertekből merített inspirációt, a kertet a természet újraalkotásaként fogta fel: Karavan is hasonlóan közelít alkotásai helyszínéhez.
Művészi hitvallásának része, hogy sose megy szembe a természettel, a tájjal. Amit létrehoz, azzal egy konkrét látképnek, a helytől elválaszthatatlan panorámának nyit teret, a környező táj elemeit egytől-egyig belekomponálva a végleges alkotásba.
