A természet által épülő és elenyésző művészet
Míg a nyugati kortárs művészetben teret hódító land art esetében a művészeti aktus helyszíne, tárgya és anyaga a természet, addig a keleti kultúrák felfogásában gyökerező természetművészet olyasfajta jelhagyást tart kívánatosnak, amelynek a pusztulás éppúgy része, mint a keletkezés.
A természetművész nem az öröklétnek alkot, pusztán működik, sőt, együtt működik a természettel – fogalmaz Zöldi Anna Octogonon megjelent írásában, amelyből az irányzat hazai képviselőjének, Erőss Istvánnak az alkotásait ismerhetjük meg.
A nevét hivatalos minőségben Erős-ként használó művész alkotóként és oktatóként is kulcsfigurája a Távol-Kelet felől érkező művészeti magatartás magyarországi meghonosításának. Mint tankönyvében fogalmaz, a természetművészet esetében
„a művek az urbánus környezettől távol, általában természeti, esetleg falusi környezetben jönnek létre. Az így létrehozott ’jel’ az adott táj specifikumát, egyedi jellegét erősíti, összefonódásuk megváltoztathatatlan, a mű nem tud létezni ezen a meghatározott környezeti kontextuson kívül”.
„Az alkotás realizálásakor a művész az adott környezetben fellelhető természetes anyagokat használja, így az efemer jellegű munkákba már az alkotás pillanatában bele van kódolva egy bizonyos élettartam. Ebben az esetben nem érvényesül a konvencionális, örökkévalóságnak szánt műalkotás mítosza – az alkotás a természet ciklikus változásainak idejében létezik” – hangsúlyozza Erőss István, akinek műveiről az Octogon közölt fotógalériát.
A természetművészek szelíd alkimisták, akik művük létrehozása során aktív kapcsolatba lépnek az élő természettel.
.jpg)
