2020. november 23., Kelemen, Klementina
Gyengénlátóknak Nyomtatás E-mail Facebook Twitter RSS Időjárás

Koronavírus-járvány és fenntarthatósági fordulat: időhorizontok és intézmények

Gyura Gábor közgazdász, a zöldpénzügyek és a klímakockázatok szakértőjének válaszai az Elnöki Hivatal által feltett kérdések kapcsán arról, milyen hatást gyakorol a koronavírus-járvány a fenntarthatóságra. 

A környezeti fenntarthatóság szempontjából kevés okunk van a rég várt fordulatban reménykedni a koronavírus-járvány gazdasági, társadalmi hatásai alapján. Az alábbiakban két strukturális tényezőre, az időhorizontokra és az intézményekre fókuszálva reflektálok a tanulságokra és az előrelépési lehetőségekre.

Miben különbözhet a pandémia és az általa okozott válság utáni működési rendünk a megelőzőhöz képest, azaz milyen tanulságokat kell levonnunk a fenntartható fejlődés érdekében?

Személyes benyomásom, hogy a médiában megjelent „ezután minden más lesz” típusú deklarációknak kevés megalapozottsága van. Jelenleg kétféle gazdaságpolitikai megközelítés konkurál egymással a világban. Az egyik a gazdasági növekedést mindenáron, minél gyorsabban kívánja helyreállítani, a másik – megítélésem szerint kisebbségi – vélekedés szerint a koronavírus-válság egyben lehetőség is, és kifejezetten érvényesíteni kívánja a környezeti és egyéb fenntarthatósági szempontokat a gazdasági helyreállításban.

Jelenleg a közép-kelet-európai országok inkább az első táborba sorolhatók, ami persze foglalkoztatási vagy éppen költségvetési szempontból racionális választásnak tűnhet. Fontos lenne ugyanakkor egyre inkább érvényesítenünk gondolkodásunkban, hogy – külföldi tapasztalatok alapján – a környezettudatos gazdaságpolitika mind rövid (a beruházásokon keresztül), mind hosszú távon (többek közt az elkerült extrém időjárási események, környezeti anomáliák jóvoltából) remek foglalkoztató vagy akár (zöld adókon keresztül) költségvetési egyenlegjavító megközelítés lehet.

A visszarendeződés jelei már láthatóak... Fotó: Shutterstock

Kína esetében hamar láthattuk a visszarendeződés ijesztő jeleit a légszennyezési adatokban, valamint a szénerőművek erőteljes nyitásának folytatásában. Az országok többsége ugyanezen az úton van, azon egyszerű okból, mert minden a rövid távú szempontok, érdekek dominanciáján alapul, legyen szó az egyéni cselekvésekről, az ún. „negyedéves” vállalati kapitalizmus működéséről vagy a társadalmi ciklusokról. (Ennek antropológiai hátterét nemcsak tudományos tanulmányok, de például a Biblia is körbeírja.) Miért éppen a kilábalás menete vagy a járvány utáni normalizálódás lenne más, mint amit a rövid távú gondolkodás diktál?

Reménykeltő talán az a felismerés lenne, ha mind többünkben tudatosulna, hogy ma már lényegében nincsenek lokális problémák

– ahogyan Vuhan problémája hamar magyar problémává vált, talán a hazai társadalom fejlődő világgal vagy éppen távolinak tűnő problémákkal (legyen szó brazíliai esőerdőirtásról vagy éppen a csendes-óceáni szemétszigetről) kapcsolatos közönye is egy valamelyest proaktívabb, tudatosabb hozzáállássá válhat.

Mik azok a legfontosabb változások, amelyek rövid távon érvényre jutnak, de hatásukban tartósnak ígérkeznek?

Két ilyen tényező körvonalazódik. Az otthoni munkavégzés térnyerése miatt a munkába járással együtt járó helyközi, valamint az üzleti utazásokhoz kapcsolódó távolsági utazások csökkenése velünk maradhat, hiszen a távolsági kapcsolattartás jól vizsgázott, és a költségcsökkentési megfontolások is elősegítik a változások tartósságát. A másik ilyen terület az energiatermelés, ahol a fosszilis iparág megrendülése mellett új lendületet kaphatnak a megújuló források. Itt is azonban sok múlik majd a fosszilis energiatermelőknek, illetve az értékláncban szereplő további cégeknek (például légitársaságok) nyújtott mentőövek minőségén, feltételrendszerén.

Más területen nehéz lenne okot találni optimizmusra: a járványhelyzet elmúltát követően a helyi termelés helyére gyorsan visszatér majd az olcsó (és környezetszennyező módon szállított) importáru, hamar felpörög majd a távoli országokba irányuló turizmus stb.), sőt a lakosság a jövedelmi helyzet javulásával várhatóan gyorsan igyekszik majd „bepótolni” a most kimaradt fogyasztást, ami értelemszerűen óhatatlanul az ökológiai lábnyomot is mélyíti, növeli majd.

Mik azok a legfontosabb változások, amelyek több időt igényelnek, de elkerülhetetlenek, és aktív beavatkozást igényelnek a döntéshozók részéről?

A fent már említett, rövid távra optimalizáló gazdasági-társadalmi működés feloldására vagy legalább javítására legalább három változás tűnik kívánatosnak.

1. Először is, elengedhetetlen lenne a lakossági, fenntarthatósággal kapcsolatos edukáció drasztikus bővítése. Bár sok örvendetes civil, kormányzati és vállalati kezdeményezés volt e téren, a lakosság tudatossága még ma is tragikus. Tudatos, hosszabb távon gondolkodó fogyasztók nélkül pedig a gazdaság fenntarthatóvá változtatása is reménytelen vállalkozás, így a lakosság szemléletformálására fordított erőforrásokat meg kellene sokszorozni – óvodáskortól kezdve a nyugdíjaskorig. Szerencsére ez egy rendkívül „olcsó” intézkedés, hiszen az ismeretanyag rendelkezésre áll, és számos civil szervezet, oktatási intézmény, állami szerv vagy akár magánvállalat állna készen a lényegesen nagyobb szerepvállalásra.

2. Minden átalakulás másik zálogát az intézmények jelentik. Az erős és jól megtervezett intézmények hatásosságát tanulmányok garmadája igazolja. Tanulságos példa a jegybank mint intézmény „feltalálása”, mely az emberiség egyik legsikeresebb társadalmi találmánya. A független, kivételes jogi (alkotmányos) védettséggel és – törvényben foglalt – hosszú távú mandátummal rendelkező jegybankok a legtöbb országban hatékonyan tudták leküzdeni az inflációt. A mai értelemben vett jegybanki modell létrejöttéhez is kellettek azonban válságok (például az 1921–1923-as német hiperinfláció), ez kényszerítette ki a hosszú távú szemléletet érvényesítő új intézményi struktúrát.

A párhuzamot könnyű látni: az emberi tevékenység által generált környezeti anomáliák az inflációhoz tulajdonképpen hasonló, végső soron a rövid távú gondolkodásból származó piaci kudarcok.

A magyar gazdaság elmúlt három évtizede – bizonyos szempontból racionálisan – a minél gyorsabb felzárkózásról szólt, melyben a környezet állapota nem élvezett prioritást. A 2010 utáni monetáris, költségvetési, adózási és munkaerőpiaci fordulat megteremtette a tartós növekedés alapjait. Ma már sokkal inkább megengedhetjük magunknak a környezetvédelem „luxusát”, mint korábban. Sőt, éppenséggel a hosszú távon is fenntartható növekedés mint cél miatt nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust többé, hogy háttérbe szorítsuk az ökológiai megfontolásokat, hiszen jól tudjuk, milyen sérülékenyek az olyan kiemelt nemzeti ágazatok, mint például a mezőgazdaság vagy a turizmus a Kárpát-medence fekvése miatt.

Ahhoz azonban, hogy a környezeti fenntarthatóság is megfelelő súlyt kapjon a gazdasági és társadalmi működésben, a környezetvédelmi intézményrendszer fejlesztése is fontos lenne. Egy olyan, a jegybanki státusz erejéhez hasonló intézményi berendezkedés lenne ideális, mely esetében erős jogszabályi garanciák biztosítják, hogy érvényesülnek a hosszú távú fenntarthatóság szempontjai a gazdasági életben. A franciaországi reformok – például az ökológiai átmenet „csúcsminisztériumának” létrehozása vagy éppen a költségvetési törvénytervezet környezeti értékelésének keretrendszere – hazánknak is tanulságosak lehetnek. Az új irány tehát az, hogy a gazdasági tervezésbe szervesen integrálódjanak a környezeti megfontolások – az MNB zöld programja is ezt kívánja a pénzügyi szabályozásban megjeleníteni.

Zöld garanciaszervezetekre van szükség Fotó: Shutterstock

3. A pénz- és tőkepiacokon is hasznos lenne a további intézményi fejlesztés. Számos országban működnek hatékonyan, eredményesen zöld fejlesztési bankok, vagy éppen a zöld célú hitelezést támogató garanciaszervezetek. Hazánkban főként ez utóbbi segíthetne sokat. Egy klíma- és környezetvédelemnek dedikált zöld garanciaszervezet érdemben tudná tovább erősíteni az MNB szabályozóként elindított törekvéseit a pénz-, tőke- és biztosítási piac – azaz a gazdaság vérkeringésének – zöldítésére. A bankok és más pénzügyi szervezetek finanszírozási döntéseit ugyanis ösztönzőkkel, kedvezményekkel zöld irányba szükséges terelni, ennek hiányában – amint számtalan tanulmány mutatja – messze alulfinanszírozottak maradnak a környezeti fenntarthatóságot szolgáló beruházások.

Egy zöld finanszírozási garanciaszervezet a pénzügyi kockázatok egy részének átvállalásával megsokszorozhatná az „energiafaló” épületállomány modernizálására, a vízgazdálkodás vagy éppen a mezőgazdaság fenntarthatóvá tételére fordítható tőke mennyiségét.

Az előbb említett példák persze olyan területek, melyekkel kapcsolatban – a koronavírus-járványtól függetlenül – már évek óta tudjuk, mennyi tennivaló lenne. A Covid-válság annyiban azonban feltétlenül releváns velük kapcsolatban is, hogy megmutatta nemcsak gazdaságunk, társadalmunk sérülékenységét, de azt is, hogy nagy változásokat is be lehet gyorsan vezetni, ha veszélyhelyzet van. Talán ez a tapasztalat az ökológiai veszélyhelyzet kezelésében is felhasználható lehet.

A szerző az MNB Fenntartható Pénzügyek Főosztályának vezetője

(A cikkben leírtak a szerző saját véleményét tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek a Magyar Nemzeti Bank hivatalos álláspontjával.)

Neked ajánljuk
A hetedik csapás (1.) – Új epizóddal jelentkezett Áder János podcastja A hetedik csapás (2.) Önkéntesekkel segít a Vöröskereszt a szűrőpontokon Pszichológusok ingyenes online előadásokkal segítik a lelki egészség megőrzését a járvány idején Fantasztikus képek egy lápvidékről, ahol idomított kormoránok fogják a halakat (képgalériával)
Forrás: Élő Bolygónk
Vissza
Hírfolyam