2020. szeptember 22., Móric
Gyengénlátóknak Nyomtatás E-mail Facebook Twitter RSS Időjárás

Teszteltük a tudásalapú politikát – és sikeresnek bizonyult!

Ifj. dr. Zlinszky Jánosnak, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Környezetjogi és Versenyjogi Tanszék vezetőjének gondolatai a pandémia és annak várható következményei kapcsán. 

 Shutterstock

A Magyarországon kora tavasszal kezdődő koronavírus-járvány sokakat és okkal késztet a nagyobb összefüggésekben való elgondolkodásra. Az ezen cikksorozat gerincét adó, gondolatmenetét lefektető kérdések is ilyen távlatos felvetések:

  • Miben különbözhet a világjárvány és az általa okozott válság utáni működési rendünk a pandemia előttitől, azaz milyen tanulságokat kell levonnunk a fenntartható fejlődés érdekében?
  • Mik azok a tények, trendek, amelyek Magyarország fenntartható fejlődési pályára állása érdekében külön is említésre méltók?
  • Mik lesznek a legfontosabb változások a válság után, s annak következményeképp, amelyek már rövid távon is érvényre jutnak, de hatásukban tartósnak ígérkeznek?
  • És melyek azok a következmények, amelyek „lassú változóként” viselkednek, azaz kifejlésük több időt igényel, de elkerülhetetlenek, és aktív (és tegyünk hozzá: időben megkezdett!) beavatkozást igényelnek a döntéshozók részéről?

A fenti kérdésekből a második kettő megválaszolása az igazán nehéz, mivel ezek a „determinisztikus” típusúak: új, kifejezetten a Covid–19-hez kötődő oksági láncok megjelenésére, létrejöttére kérdeznek rá. Azt kérdezik, hogy a továbbiakban milyen új, eddig nem ismert, a válság okozta tényezők igényelnek mindenképp alkalmazkodást, adaptációt.

Szakmai szempontból sokkal könnyebb a további működésre vonatkozó tanulságokat levonni és az ajánlásokat megtenni, ami a fenti elrendezésben első két kérdés tárgya. Itt ugyanis az a kérdés, hogy milyen opcióink vannak (maradtak), ha az ökoszociális fenntarthatóságra törekszünk, legalább országos léptékben, és ezekre az opciókra milyen (mitigációs típusú) reakció ajánlott. A válasz azért „könnyű”, mert a Covid-sokk (egyelőre még) nem (volt) képes megváltoztatni a társadalmi-gazdasági rendszer felépítését és lényegi kapcsolatait, azaz csak mennyiségi, de nem minőségi zavart okoz(ott) benne.

Más szóval: ez a sokk nem okozott akkora kárt, változást, hogy attól az újra magára hagyott rendszer domináns szabályozó visszacsatolásai (szükségszerűen) megváltoznának, vagy valamely kulcsfontosságú alrendszere visszavonhatatlanul összeomlott volna. A sokk nem változtatta lényegesen a peremfeltételeket (forrásokat és korlátokat) sem. Következésképp rendszerünk eddigi viselkedése megmarad(hat), annak minden, a saját peremfeltételeire vonatkozó, arra visszaható (s mint tudjuk, katasztrofális!) következményével. Még tömörebben: ez a sokk nem változtatta meg jelentősen – sem globálisan, sem itthon – az ökoszociális rendszer fenntarthatatlanságát és sebezhetőségét.

Ezért ezzel kapcsolatos teendőink sem változtak: végre kell hajtanunk azt a jogilag már felvállalt programot, amelyet a politikai oldalról az ENSZ Fenntartható Fejlesztési Célrendszere (ideértve a 2015-ös párizsi klímamegállapodást), illetve a hazai Fenntartható Fejlődés Keretstratégia határoz meg.

Ez a világjárvány tehát a globális és országos fenntarthatósági kihívások szempontjából nem cesura, nem határ vagy mérföldkő! Ez a sokk nem írja át a 2030-as fenntartható fejlesztési agendát, legfeljebb rangsorokat, hangsúlyokat változtathat. Nem új „post-2020” vagy „post-Covid” agendára van szükség, hanem a létező „post-2015”-re! Hidegvérrel vissza kell utasítani a zsurnalizmus kísértéseit. Fenntarthatósági szempontból egyébként a Covid nem is volt újdonság, nem meglepő, nem olyasmi, amivel eddig ne számoltunk volna!

Ellenkezőleg: könyvtárnyi irodalma volt a globalizációs pandémiaveszélynek, és az idevágó elővigyázatossági és megelőzési teendőknek. Ezek (is) már bent-foglaltak az SDG-rendszerben. Hajtsuk végre!

Fotó: Shutterstock

Ezzel aláhúzván hogy mi az ami nem változik, a továbbiakban nézzük, milyen új meglátásokat hozhat a járvány és annak kezelése:

Bizonyított a tudásalapú politika (science based policy)!

Mindenekelőtt és mindenek felett: érdemes levonni azt a tanulságot, hogy a tudásalapú politika eredményes!

Erről hosszan és mélyen kellene reflektálni, hiszen gyönyörű, pars-pro-toto példa a Covid–19-folyamat. Nézzük a lényeget: emberi szükségletek, célok és preferenciák eredményeznek –› összetett emberi viselkedést, gyakorlatot, ami eredményez –› objektív, természeti törvényeket követő (humán)ökológiai változást, itt a vírus terjedését, ami visszahat –› az emberi morbiditásra/mortalitásra, ami (elágazás!) egyrészt visszahat –› a vírus terjedésére, populációdinamikájára; másrészt visszahat a társadalmi célokra és preferenciákra, amelyek –› módosulnak.

Új kör indul: módosult emberi viselkedés, gyakorlat –› ami az objektív, természeti törvények mentén változtatja a humánökológiai helyzetet (azaz a vírus terjedését) –› és így tovább. Ez a felismerés (hogy t. i. sikeresen jártunk „tojástáncot” a természettel) az egész fenntarthatósági fordulatra, „világunk átalakítására” vonatkozó mentális „billenési pontot” kínál, ezért szerintem ez esély, kulcs! Szimuláltuk kis tér-idő léptékben az SDG-végrehajtást!

Vegyük észre, valljuk be magunknak, hogy meg tudnánk csinálni!!! Mert azonos a lényeg, az elvi séma, az „archetípus”: az emberi magatartás (ami alku tárgya, a döntésünktől függ) kivált természeti folyamatot (ami nem alku tárgya!). Ez fenyegető természetű, objektív (természetitörvény-szerű) kockázatot hordoz(hat). A folyamat (nem teljes körű) ismeretében a tudomány mai állása modellezi, kiszámítja, megmutatja, hogy a különböző emberi választások, magatartások (megint csak kialkudható döntéssel) milyen módon hatnak vissza, hatásuk tekintetében elkerülhetetlenül (törvényszerűen) magára a fenyegető folyamatra, a kockázat jellegére és mértékére.

Ez a tudás a politika részére választást tesz lehetővé (mérlegelt döntést), de kényszerít is, hisz a természeti folyamat nem várakozik közben sakkjátékosként az ellenfél lépésére, tehát a nem-cselekvés is cselekvés.

A politika szabad, a természet nem, őt fizikai-kémiai-biológiai törvények kötik, a politikát nem. Viszont mindig a természet lép utoljára, és ő nem „csal”: mindenképp meglépi azt a lépést, ami az ember által alakított keretek közt számára optimális. Így működik az egész ökoszociális rendszer – csak nem veszünk róla tudomást.

A politika az elmúlt időszakban egy részterületen megtapasztalta, hogy a természet szenvtelen, de megbízható partner; hogy a természettudomány is megbízható partner; hogy egy még-nem-nyilvánvaló, de közelgő, és a jövőben pusztítóvá váló fenyegetést is lehet úgy kommunikálni a társadalomnak, hogy az érezhető legyen és prioritássá váljék; hogy a tudománnyal való szoros konzultáció nem veszi ki magát a döntést a politika kezéből; az emberiség kontra természet „hadjáratban” (bocsánat a hasonlatért) a tudósok az emberiség „kémei, hírszerzői”, akikre saját érdekünkben hallgatunk.
A politika eddig is tudta, hogy a sikertelen válságkezelés általában nem kifizetődő, a sikeres inkább igen. A mostani, kicsi és gyors válság legnagyobb haszna az lenne, ha tapasztalatait azonnal alkalmaznák a tágabb ökológiai válság és a szociális felzárkóztatás artikulálására és kezelésére.

Fotó: Shutterstock

Ökológiai „haladékot” kaptunk!

Mint láttuk, a járvány nem változtat a teendőkön, de kétségkívül javítja a politikai lehetőségeket (jelentősen!) és természeti adottságokat (kis mértékben) a munka megkezdéséhez. A legfontosabb példa az utóbbira: a globális ÜHG-kibocsátás kismértékű csökkenése egyelőre fenntartja az elvi lehetőséget a 1,5 °C-os melegedési határ mint cél kijelölésére és elérésére.

Ez óriási dolog, kihasználandó esély, ami intenzív kommunikációt és cselekvést kívánna!

A politika „gólhelyzetbe” került – váratlan lehetőség a rendszerszintű fordulatra!

A gazdaság lelassítása népszerűtlen előfeltétele a források rendszerszintű átcsoportosításának, ami előfeltétele a rendszer átépítésének. Ez most megtörtént úgy, hogy nem a kormány, nem valamely politikai párt viseli érte a felelősséget! „A mozgólépcsőt utastársuk állította meg”, „a vészféket utastársuk hozta működésbe” – mindenki tudja, hogy természeti tényező, egy fertőző vírus a „kerékkötő”. Ám ha már úgyis lelassultunk, felvetődik a hogyan tovább? kérdése.

Az irányváltás politikai kockázata immár alacsony, mert a nehezén túl vagyunk: a fejlesztést, (újra)indulást a társadalom akkor is üdvözölni fogja, ha az nem restauráció, hanem átépítés; azaz ha rendszerszintű fordulatot hivatott megkezdeni és támogatni, tehát elveszi az erőforrás-pusztító támogatásokat, és áthelyezi az erőforrás-rehabilitációs programokra és technológiákra.

A társadalom összekovácsolódott, és megnyílt a változásra

A rövidebb-hosszabb (és nagyon különböző természetű) rendszerszintű krízisek, mint utoljára a hazai rendszerváltoztatás is volt (1989–91), az azt tudatosan átélő népesség refenciapontjai. A járvány „jóvoltából” a népesség 40 év alatti részének is van immár élménye arról, hogy rendkívüli országos (sőt nemzetközi) helyzetet, kockázatot, központi (pl. közegészségügyi és katasztrófavédelmi) irányítással huzamosan kezelni lehet, ez alkalmazkodással és áldozatokkal jár, ideiglenes dolog, és sikeres lehet. Átestünk a tűzkeresztségen. Élményszerű, hogy külső, de minket érintő természeti körülmények átrendezhetik értékeinket, prioritásainkat, és ez hasznos felismerésekkel is járhat. Erre az élményanyagra a továbbiakban számítani lehet!

A közös élmény lehetőséget ad a járványt kezelő folyamat (a tudásalapú politika) visszamenőleges magyarázatára és hivatkozási alappá tételére egy újabb, ezúttal ismét rendszerváltoztató erőfeszítéshez. Egyértelmű, hogy a társadalomban a lelassulás alatt és következtében megnövekedett az érdeklődés a fejlesztési alternatívák iránt. Megkérdőjeleződött az uralkodó gazdaságpolitikai rend, amely a járványt „okozta”, de legalábbis „lehetővé tette”.

Felértékelődtek az emberi kapcsolatok, a nem-materiális értékek. Nyitottság mutatkozik a párbeszédre, opciók latolgatására.

Nem elhanyagolható mértékben és szereplői körben nyilvánul meg az explicit társadalmi igény a fenntarthatóságra és környezetbiztonságra.

Fotó: Shutterstock

Az „alapműveltség” és közös nyelv az összefogás feltétele

A járvány hónapjai alatt világosan megmutatkozott az előzetes oktatás kulcsszerepe a gyakorlati cselekvésben: a járvány vonatkozásában azért is kooperált a lakosság, mert Magyarországon az átlagember sem „higiéniai analfabéta”, legalább passzív hazai higiéniai (óvodai-iskolai) alaptudása van, amire appellálni lehet.

Van közös nyelv, vannak alapismeretek, van elvárt kultúra, amit ha nem is gyakorol mindenki mindig teljességében, de szinte mindenkinél gyorsan előhívható, sőt arra tovább lehet építkezni.

Ez mutatja annak szükségességét és kulcsszerepét, hogy világos és valós alapismereteket adó ismeretterjesztési offenzíva induljon mind a rugalmas alkalmazkodóképesség (reziliencia), mind a fenntarthatóság területén.

Newspeak helyett „TrueSpeak” (IgazSzó)!

Egy figyelmeztetés: az újjáépítésről, fordulatról szóló kommunikációnak új kifejezéskészletre és beszédmódra van szüksége! Jó értelemben vett „newspeak” kell. Például egy 6%-os visszaesést a fosszilis világpiacon nem lehet „katasztrofális recesszióként” említeni – sőt sulykolni! – , hanem mint régóta szükséges, kis lépést egy korábban eldöntött, jó irányba.

A májusi esőt sem lehet „elromlik az idő” kifejezéssel bemondani a tömegtájékoztatásban (különösen nem egy tavaszi aszályban). A média által szuggerált kontextus és belső értékítélet jelentőségét nem lehet alábecsülni.

Valóságalapú kommunikáció nélkül, teljesen szabadjára engedett reklám- és marketingkörnyezetben olyan ellenszele van és lesz egy rendszerváltoztatásnak, ami voltaképp annak egyetlen komoly politikai kockázatát jelenti.

A sürgős intézkedések szakterületei – az idő nem nekünk dolgozik!

Igen fontos lenne a magas döntéshozatali szinteken belátni és bevallani, hogy csak rövid távon van már lehetőségünk proaktív, tehát a magunk által tervezett és diktált kormányzati cselekvésre a fenntarthatóság érdekében, és hogy ennek mozgástere egyre szűkül. Elemi érdek tehát a mozgásteret erőteljesen és folyamatosan védeni és regenerálni. A mozgástér elemei a közvagyon tőkeformái (humán, szociális, természeti, infrastrukturális, technológiai), a globális ökológiai szolgáltatások, a szövetségi rendszerek, valamint a különböző kormányzati szintek közösségeinek általános és speciális rezilienciája.

A beavatkozásokra egyidejűleg 3 szférában lenne szükség:

  • 1. szellemi-kommunikációs kontextus: valós információ, új elvek, prioritások, célok, ezekhez új, adekvát mutatószámok, a destruktív kommunikáció (reklám, fake news, valótlan tények, emberi méltóságot sértő tartalmak) visszaszorítása;
  • 2. szabályozás, intézményrendszer-kontextus: pl. egy fenntarthatósági törvény elfogadása;
  • 3. a nemzeti vagyon tőkeformáinak gyakorlati regenerációja, növelése, javítása, és állóképességük erősítése.

Általános reziliencia (rugalmas álló- és alkalmazkodóképesség)

Magyarországon a járványhelyzet lassan 4 hónapja sok tekintetben felülírja a szokásos rendszerműködést, mégis ez, amint fent említettem, összességében még így is csupán kisebb sokként értelmezhető a rendszer egésze szempontjából. Analóg egy már jelentősebb károkat okozó, a település vagy régió alapműködését megváltoztató, de azt teljesen meg nem szakító természeti csapással. Az ilyen, sokk-alkalmazkodás-tanulás-újjáépítés típusú folyamat és annak kimenetele a reziliencia eszköztárával érthető és kezelhető leginkább.

Egy ilyen értelmezési folyamat elvégzése, s a rezilienciaalapú helyzetelemzés politikai/kormányzati gyakorlatba ültetése nagyon kívánatos elővigyázatossági intézkedés lenne – különös tekintettel a továbbra is várható, a most tapasztaltnál sokkal nagyobb, természeti-társadalmi sokkokra.

Neked ajánljuk
„Alapvetően meg fog az összes rendszerünk változni” Néhány gondolat a koronavírus-járványnak a fenntartható fejlődési fordulatra gyakorolt hatásairól Ételünk és jövőnk: A rövid élelmiszerlánc és az agroökológiai gazdálkodás Két fontos ok miatt is válasszunk hazait! Így teleltesd át az édesburgonyát
Forrás: Élő Bolygónk
Vissza
Hírfolyam