A legeltetés mint védekezés

Demeter Lászlónak, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) erdőökológusának és Molnár Ábel Péternek, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem PhD-hallgatójának a tanulmánya a Journal of Environmental Management szaklapban jelent meg. A kutatásban azt vizsgálták, hogy a nemesnyarasok területén folyó szarvasmarha-legeltetés hogyan hat az inváziós fásszárú fajok mennyiségére, a gyepszint fajgazdagságára, valamint a legelhető füvek mennyiségére.

A folyók árterein számos tájidegen fásszárú faj nagyon hatékonyan telepszik meg, így ott kipusztul a honos növényfajok zöme, nem marad legelhető gyep sem, ezenfelül áradáskor a víz csak nagyon lassan folyik a benőtt területen, ami jelentősen növeli az árvízkockázatot is. Magyarország, valamint a Kárpát-medence ártereinek többségében is súlyosan veszélyeztetik a biodiverzitás fennmaradását ezek a gyorsan terjedő, tájidegen növények.

Az erdei legeltetés mindenkinek jobb Fotó: pixabay, Philipp T

Az összegzés szerint Magyarországon már szinte teljesen eltűntek a hagyományos erdei legeltetési rendszerek. Ezért a kutatók a Temes folyónak egy olyan szerbiai szakaszát vizsgálták, ahol a gyalogakác (Amorpha fruticosa), az amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica) és a zöld juhar (Acer negundo) jelen van az ártérbe telepített nemesnyarasokban, ugyanakkor hagyományos ártéri legeltetés is zajlik.
Megállapították, hogy azokban a nemesnyaras állományokban, ahol intenzív legeltetés folyik, jelentősen alacsonyabb az idegenhonos fásszárú fajok száma és mennyisége, ugyanakkor fajgazdagabb mocsári és réti fajokból álló gyepszint fejlődik, amelyben a szarvasmarha számára is több táplálék található.

Ezenkívül fennmaradhat a helyi közösségek hagyományos hullámtéri legeltetése, az árvízi lefolyás is könnyebb a cserjéktől mentes, legelt hullámtéri ültetvényekben, továbbá a fakitermelést is megkönnyíti a sűrű jövevény fásszárú fajok hiánya.