2020. május 28., Csanád, Emil
Gyengénlátóknak Nyomtatás E-mail Facebook Twitter RSS Időjárás

Tulkok a Hortobágyon – Marhák vadon (1. rész)

A Hortobágyi Nemzeti Park (HNP) az utóbbi évtizedekben világviszonylatban is kiemelkedő eredményeket ért el az úgynevezett rekonstruált őstulok tenyésztésében. A kutatási eredményeket a park munkatársai örömmel osztották meg a magyarmezogazdasag.hu munkatársával, bízva abban, hogy olvasóik is szeretnék jobban megismerni ennek a fajtának az érdekes történetét.

Ezeknek a különleges állatoknak a nemesítéséről és a terepi munkáról Kerekes Viola projektkoordinátor mondott el érdekes részleteket a cikk szerzőjének, Dr. Tóth Zsigmondnak.

– Honnan tudhatjuk, hogyan nézett ki az őstulok? Elterjedt volt-e Magyarország területén?

– Az emberiség történelmének igen fontos mozzanata volt a környezetében élő egyes vadállatfajok domesztikációja. A szarvasmarha kialakulása ennek a folyamatnak az egyik legjelentősebb momentuma volt, kutatásának már hosszú évszázadok óta kiemelt szerepe van a különböző korok szakembereinek munkásságában.

Az őstulok (Bos primigenius) kipusztulása csak néhány évszázaddal ezelőtt következett be, így szemtanúk leírásai, valamint tárgyak (például vadásztrófeák, ivóserlegek) sokasága emlékeztet a faj korábbi jelenlétére.

Fotó: magyarmezogazdasag.hu/Dr. Tóth Zsigmond

Maradványai tőlünk nyugatabbra igen jó állapotban kerültek elő a tőzegrétegekből, míg nálunk inkább a bronzkori települések hulladékgödreiből előkerült csont­leletek sokasága bizonyítja a faj jelenlétét. Tehát a hajdani leírások, régészeti leletek, illetve a kőkorszaki barlangrajzok alapján igen jól ismerjük az őstulok külső megjelenését, sőt nyomon követhetjük kipusztulását is.

Honfoglaló őseink még vadásztak ezekre a hatalmas testű állatokra, bár igazán nagyok a pleisztocén őstulkok voltak – a hazai holocén leletek szerint körülbelül a mai szarvasmarhák felső mérettartománya volt általános. Feltehetőleg a Kárpát-medencében a 12. században ejtették el az utolsó példányát. Az őstulok igen nagy jelentőséggel bírt eleink mindennapjaiban: Mezőtúr, Túrkeve, a Túr folyó neve is a faj jelenlétére utal (ószlávul hívták az őstulkot túrnak). A faj végleg minden bizonnyal 1627-ben pusztult ki, amikor a mazoviai, Jaktorovka melletti királyi vadaskertben az utolsó öreg tehén is elhullott.

Fotó: magyarmezogazdasag.hu/Dr. Tóth Zsigmond

– Hogyan, milyen alapokról indult el az őstulok „visszatenyésztése”?

– Bár az őstulok egyszer és mindenkorra eltűnt a Földünkről, de genetikai állománya nem veszett el, hiszen leszármazottai, a szarvasmarhák, illetve a zebuk a taxonómia mai álláspontja szerint háziasított őstulkoknak tekintendők. A mára már kihalt ős tulajdonságai akár hosszú évszázadok után is, általában recesszív formában lappanganak a populációkban. Ez ismert tény a szakemberek között, tehát amennyiben egy ősi fajból – adott esetben az őstuloktól – származó, de eltérő tulajdonságokkal bíró fajtákat keresztezünk, akkor megjelenhetnek a rejtett tulajdonságok a hibridekben. Ezt a jelenséget atavizmusnak, az ősökre való visszaütésnek nevezzük.

Erre alapult a kipusztult őstulok rekonstrukciójának elve, melynek gyakorlati megvalósítására már a XX. század elején igen nagy tudományos és később politikai igény mutatkozott. Az I. világháborút követően Németországban kezdődött el a faj küllemi „visszatenyésztése”, melyet a Heck-fivérek (mindketten állatkert-igazgatók voltak) irányítottak, Luck Berlinben, Heinz a müncheni állatkertben.

Heck-bika, -tehén és -borjú
Fotó: wikipedia.org

Munkájuk során a teljesen eltérő ősi bélyegeket hordozó háziszarvasmarha-fajták őstulokra jellemző jegyeit célirányos keresztezéssel próbálták egy fajtában egyesíteni. (Egyébként a tenyésztési elvet Otto Antonius, a bécsi állatkert igazgatója már sok évvel munkájuk megkezdése előtt alkalmazta.) A program 1921-ben indult, és 11 marhafajtát használtak fel.

– Van-e esély arra, hogy a céltudatos nemesítési munka révén egyszer ugyanazt az őstulkot láthatjuk, mint amit például a barlangrajzokon vagy a régi krónikákban?

– Fontos hangsúlyozni, hogy ezek az állatok genetikailag soha nem lesznek őstulkok, ezért nem is nevezhetjük annak őket. Viszont küllemben és „tenyészértékben” hasonló egyedeket létrehozhatunk, amennyiben tenyésztési célként ezt határozzuk meg.

Az első visszakeresztezett „őstulok­bor­jak” a '30-as évek elején látták meg a napvilágot, s igen nagy érdeklődést váltottak ki szakmai körökben. Ezek az állatok szinte kivétel nélkül Németországban maradtak, különböző ottani állatkertekben éltek. Időközben világossá vált, hogy az őstulok-visszakeresztezés lényegében egy új házi szarvasmarhafajtát eredményez, melyet Heck-­marha néven kezdtek emlegetni. Tulajdonképpen ez volt az egyik első modern szóhasználattal „kompozit” fajta, amelynek a kitenyésztése egy nagyon tudatos és konkrét tenyésztői elképzelés megvalósítását jelentette.

A II. világháború hihetetlen nagy pusztítást végzett az állományban, lényegében a berlini vérvonal teljes mértékben megsemmisült, a müncheniből 39 egyed maradt meg. 

A cikk a magyarmezogazdasag.hu-n olvasható tovább.

Neked ajánljuk
Károly herceg a földekre küldené a briteket Nem ad több pénzt az EU a karácsonyfa-termesztőknek Fehér szarvas…! A szemünk káprázik? Összefogás a digitális oktatásért A zöldmegújulás a munkanélküliség kezelésében is segíthet?
Tovább a forrásra: magyarmezogazdasag.hu
Vissza
Hírfolyam