2018. október 18., Lukács
Gyengénlátóknak Nyomtatás E-mail Facebook Twitter Időjárás

A fenntartható fejlődéshez fenntartható vágyak kellenek

Teremtésvédelmi kérdéseket számos műsorában feszegetett a Kossuth Rádió tavaly. Január 6-i műsorukban azt a beszélgetést idézték föl, amely a nyári végi, amerikai hurrikánsorozat és egy Houston melletti vegyi üzem felrobbanása után készült.

A szerkesztett interjúban a műsorvezető beszélgetőtársa Kükedi Zsolt gazdasági és közösségfejlesztő, a Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület elnökségi tagja, Oláh Gábor, az Esztergom-Budapest Főegyházmegye Katolikus Iskolai Főhatóságának tanügyi igazgatója és Zlinszky János ökológus, jogász, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense volt.

– A klímaváltozás tekintetében a 24. óra hányadik percében vagyunk?

Zlinszky János: – Gyakorta fölmerül ez a kérdés, ami kicsit olyan, mint amikor a kamasz gyerek elmegy otthonról, és elkezd alkudozni, hogy mikorra kell hazamennie. Az emberiségnek egy nagyon ősi kíváncsisága sok mindennel kapcsolatban, hogy „meddig mehetek el anélkül, hogy igazán nagy bajom legyen, igazán komoly szankció érjen, igazán visszafordíthatatlan dolgot csináljak”. Az a baj, hogy a tudomány nem tudja ezt egész pontosan megmondani. A világ tudósai már két ízben, először 2009-ben megmondták, hogy meddig mehet el az éghajlatváltozás, az ózonpusztító anyagokkal való légkörterhelés, a fajok pusztítása, és így tovább. Hogy meddig lehet elmenni az emberiség által a természetre gyakorolt nyomással. Meddig lehet elmenni úgy, hogy a tudomány még tudja garantálni azt, hogy a folyamat visszafordítható.

– Mit mond most a tudomány?

Zlinszky János: – A klímáról van szó az olyan jelenségeknél is, mint például az amerikai hurrikánsorozat. És itt a tudomány azt mondja, hogy már nem tudja garantálni azt, hogy visszafordíthatja a folyamatot. Nem azt mondja, hogy nem érdemes megpróbálni, hanem azt, hogy már olyan helyzetben vagyunk, hogy nem tudjuk garantálni a teljes visszafordíthatóságot.

– Houstonban nem a tervezők hibáztak, hanem azért robbant fel a vegyi üzem, mert nem számítottak ezekre az időjárási jelenségekre. Előtte még soha nem láttak ilyet, és nem gondolták, hogy bekövetkezhet.

Zlinszky János: – Valóban nem a tervezők rontották el. 1992-re datálódik az éghajlat-változási keretegyezmény, amikor elég jól kifejtették az országok, hogy az üvegházhatású gázok azok, amelyek problémákat okoznak, és egyetértettek abban, hogy megakadályozzák a felgyorsulásukból származó ökológiai katasztrófát. Szóval, 1992 óta tudjuk, hogy ez a probléma miben gyökerezik, és milyen irányban haladhat, ha folytatjuk a kibocsátást. Ez a vegyi üzem ezután épült. Vagyis legalábbis hurrá optimista az a tervező, aki úgy gondolja, hogy stabil éghajlati viszonyok közé tervez egy ilyen létesítményt. A gond általában ott szokott lenni, amikor több természeti katasztrófa következik be valahol egyszerre, és a mérnök azt mondja, „ja, hát én az egyikre gondoltam, de a másikra nem”.

– Ilyen Fukusima, ugye?

Zlinszky János: – Igen, például Fukusima. Vagy ahol a mérnök azt mondja: gondoltam én arra, hogy lehet árvíz, de nem ekkora, vagy nem ilyen hosszú, vagy nem ilyen hirtelen, és így tovább. Itt merül fel az a kérdéskör, hogy hogyan kezelhetjük egy romló környezeti feltételek között mozgó világban – mert egy darabig még biztos romlani fognak – ezeket a kockázatokat. (…) A probléma ott van, hogy az elviselhető kockázatnak a meghatározásánál nem veszik figyelembe azt, hogy a káresemény bekövetkezésének a valószínűsége a klíma összeomlásával, aminek a tanúi vagyunk, rohamosan nő. Tehát, ha most tervezünk valamit, vagy akár 15 évvel ezelőtt terveztünk valamit húsz- vagy negyvenéves élettartamra, azt nem az akkori extrém időjárási viszonyokra kell tervezni. Azt, hogy mekkorára, bizony nagyon nehéz kérdés.

– Arra nem nagyon szoktunk gondolni, hogy milyen koncentrikus körökben indul el a veszély. Például Fukusimánál, vagy a felrobbant vegyi üzemnél a mérgező vagy radioaktív anyagok bekerülnek a tengerbe, amit a halak szervezete visz tovább, s amelyek a mi ebédlőasztalunkra kerülnek. Mi itt, Magyarországon mondhatjuk azt, hogy Florida messze van, de ismerjük a régi mondást, hogy „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan”. Magyarországi viszonylatban mivel járulunk hozzá egy-egy ilyen katasztrófához? Mert nekünk is van benne felelősségünk.

Kükedi Zsolt: – Ez szokott lenni a legérdekesebb kérdés ilyen beszélgetésekben. Az, hogy ugyan, az én kicsi részem mit jelenthet ebben a nagyban? Hogyan járulok én hozzá, mondjuk, egy ilyen műanyag üvegbe csomagolt víznek a megivásával?

– Mondjuk el a hallgatóknak, hogy mindannyiunk előtt van, sajnos, egy ilyen üveg víz.

Kükedi Zsolt: – Majd javasoljuk a műsor előkészítőinek, hogy ide üvegbe készítsenek vizet, akár csapvizet. Én például szinte csak azt iszom. Szeretjük magunktól elhessegetni és elbagatellizálni azt a kis részt, amit mi ebben képviselünk, vagy amit javíthatnánk a helyzeten, és bizony a mi pici részünk összeadódik a többiek pici részével. Ha én elkezdem, hogy nem használok műanyagba csomagolt vizet, akkor az átragad másra is. Kevesebbet fogunk fogyasztani belőle, és nem lesznek olyan szeméthegyek a tengeren, mint amit nemrég fedeztek fel, száz kilométeres, majdnem egybefüggő szigetként. Először magunkat győzzük meg arról, hogy a mi kicsi részünk sokat jelent.

Én például általában elektromos rollerrel szoktam közlekedni. Mindig mondom az előadásaimon, hogy találják ki a hallgatók, hol parkoltam le az előadás előtt, aztán odamutatok, hogy leghátul betettem az asztal alá. Az MTA-n Antal Z. László szervezésében volt egy Kertész leszek sorozat, ahol a városi ökomegoldásokról beszéltem, berollereztem az előadásra, szépen letámasztottam az emberek előtt, és megmondtam: gondolom, sokan autóval jöttek ide, de lehet másképpen is. Én is motorizáltan jöttem, de itt parkolhatok bent, és még jegyet sem kell vennem. Tehát rengeteg pici apró megoldásunk van, amit alkalmazhatunk.

A szerkesztő asszony azt mondta, hogy fizikailag mennyire távol van tőlünk a floridai esemény. Időben viszont nincs távol tőlünk például 2010, amikor én magam részt vettem a borsodi árvíz enyhítésében, mivel elhárításról akkor már nem lehetett beszélni. Én mindenkinek javaslom, hogy vegyen részt hasonló önkéntességben, mert örök tanulság az, ami ott történik. Végigélni a folyamatokat, hogy mi történik, amikor emberi összefogásban minden erőnket és pénzügyi lehetőségünket megmozgatjuk. Életemben nem láttam még akkora munkagépet, mint amelyik átvágta a felsőzsolcai utat. Mondták, hogy ha haza szeretnénk innen jutni, akkor azt a vonalat már ne szeljük át, mert ott két hétig se ki, se be nem lehet közlekedni autóval. Olyan helyzetek állnak olyankor elő, hogy a most előttünk lévő helyzetek kialakulását jó előre meg lehet tapasztalni. Az ember megtanulja, hogy miért nem vesz részt bizonyos folyamatokban, hogy azzal se gyorsítsa tovább.

– Gondolom, közülünk tanár úr van a legnehezebb helyzetben. A felnövekvő generációnak kell valami okosat mondani, hogy ne csak tankönyvízű szöveg maradjon a fejükben, hanem értsék is, tegyék is.

Oláh Gábor: – Zsolthoz kapcsolódnék, aki mondta, hogy nem eszik tengeri halat. A jezsuiták kiadtak egy kiadványt a teremtésvédelem kapcsán, és abban nagyon jó kérdések vannak, amelyeket akár osztályfőnöki órán föl lehet dolgozni. Például van egy olyan kérdés, hogy mit gondolsz, mennyire csökkenne le otthon az étlapod, hogyha mindarról, amit megeszel, tudnád, hogy honnan származik?

– Gondolom, nagyon.

Oláh Gábor: – Nagyon. Ilyen meghökkentő kérdésekről való beszélgetéssel sokat lehet tenni a globális felelősségünkért. Böjte Csaba atya mondta, hogy „a fenntartható fejlődéshez fenntartható vágyak kellenek”. Ebben mindnyájunknak van tennivalónk, nekünk, felnőtteknek is a diákjaink felé. Állítólag, mi, magyarok, évi harminc zacskót fogyasztunk. Mi lenne, ha megfeleznénk tizenötre? Föl lehet hívni a gyerekek figyelmét arra, hogy ha te nem kérsz zacskót, hanem viszel szatyrot a boltba, akkor tettél valamit a környezetedért. Talán nem hiszünk benne, hogy a nagy egészben, a hurrikán hatásában jelentősége lesz, de a mi világunkban igen. Ha kisebb autót veszünk, mint amit egyébként a pénztárcánk megenged, már tettünk a környezetért. Magyarországon körülbelül hatezer köznevelési intézmény van, és ezek közül 940 körüli az ökoiskoláknak a száma. Az iskolák közel egyharmada. Tehát a fiatalokban és a pedagógustársadalomban is van nyitottság erre a témára.

Zlinszky János: – Miért is lepődünk meg azon, hogy az iskolákban van hajlandóság a fenntarthatóságra, az ökológiai gondolkodásra, és hogy a diákok a partnerei ebben a tanároknak. Ki kell mondanunk pár dolgot. Azt, hogy a jónak és a rossznak, a fenntarthatónak és a fenntarthatatlannak, az igaznak és a hamisnak a küzdelméről van itt szó. Az iskola pedig még az a hely, ahol az igazat tanítják a gyerekeknek, a valóságot. Ha fel akarjuk építeni a saját életünket, ha el akarjuk képzelni a saját jövőnket, akkor először is meg kell ismernünk a valóságot, a világ törvényszerűségeit. Nemcsak a fizika, kémia, biológia területén, hanem az emberek egymás közti viszonyaiban is. Amíg a valóságot tartom szem előtt, világossá válik, hogy egy fenntarthatatlan pályán nem érdemes haladni.

Egy autóbuszon nem érdemes a gázpedált olyan erősen nyomni, hogy kisodródjunk a szakadékba, tudjuk, hogyan kell okosan kezelni a járművet. A „Föld űrhajó” készleteit és a belső, megújuló rendszerét már mi befolyásoljuk. Úgy is hívjuk a mostani földtörténeti kort, hogy „antropocén”, vagyis az ember által irányított bolygófejlődés.

Az a világ, ami fenntartható, környezetbarát lenne, ahol biztonságosan meglennének a természeti erőforrás-tartalékaink, az egy sokkal jobb, kényelmesebb és élhetőbb világ lenne, mint a mostani. Tehát mi nem egy keserves és silány dolgot próbálunk az emberek torkán lenyomni, hanem arra próbáljuk a szemüket kinyitni, hogy itt van egy jobb, kellemesebb, szebb és hosszabb távon működtethető alternatíva. Az iskolában ez még megy, de amikor a fiatalok kikerülnek onnan, akkor bizony belép az életükbe egy másfajta továbbképzés, „felnőttképzés”, amit úgy hívnak, hogy „reklám”. A reklám azt mondja, hogy ne számolj realisztikusan, vegyél fel kölcsönt, és majd megkeresed rá a pénzt. A reklámáradat tökéletesen fenntarthatatlan életmódra kódolja át az iskolában még helyesen kódolt agyakat.

– A párizsi klímacsúcs óta történt egy-két dolog, például Donald Trump a tudomásunkra hozta, hogy őt ez a kérdés túlzottan nem rázza meg. A NASA új elnöke a sajtó szerint kifejezetten klímaszkeptikus ember, nem hisz a klímaváltozásban. Azt mondja, hogy volt már ilyen a történelemben régebben, és a mostani is csak egy ilyen epizód.

Zlinszky János: – Kinek-kinek mindig önmagán a legnehezebb kezdenie. Az a legegyszerűbb kérdés, amit föl lehet tenni magunknak, hogy a saját életemmel, azzal az életmóddal, amit élek, azzal az anyagforgalommal, amit gerjesztek, vagy amit nem teszek meg, hogyan befolyásolom a világ állapotát. Hogyan befolyásolom a környezetem, a közösségem állapotát, és mit tehetnék jobban, vagy többet. Az ember igenis érzi, hogy ember, hogy felelőssége van, s hogy szebb odafigyelni a többiekre és világra, mint kártékonyan élni. Sokkal termékenyebb, megnyugtatóbb és eredményesebb erre fókuszálni, mint ha azon búsulunk, hogy Trump mit csinál.

A világ sokszor hasonlít egy olyan buszhoz, amelyben hétmilliárdan ülünk, és mindenki előtt van egy gázpedál meg egy fék. Legyen az egy „klímabusz”. Látjuk, hogy az út végén van egy nagy fal, és vannak, akik még mindig nyomják a pedált ezerrel, mert ők gyorsan szeretnek menni, mások meg már zajonganak, és a féket nyomják, hogy meg kéne állni, mert látják, hogy mi a baj. Ha, mondjuk, egy százfős buszon tíz amerikai a gázt nyomja, a többi kilencvennek nem érdemes a féket nyomnia? Persze, hogy érdemes. Még akkor is, ha csak kisebbet ütközik a busz, vagy ha nem tud megállni. Az sem mindegy, hogy hány kilométer/órával megyünk neki a falnak. Az sem mindegy, hogy mennyi időnk van, amíg a falig elérünk. Hátha az a másik tíz is meglátja, hogy tényleg ott a fal. Tehát azoknak, akik már látják a helyes utat, akikben megvan a felismerés, azoknak, pestiesen szólva, érdemes „ezerrel dolgozni a megoldáson”, abban a józan reményben, hogy majd csak csatlakoznak a többiek is.

Kükedi Zsolt: – János nagyon fontos dolgot érintett. Én szeretem azzal idegesíteni az előadásaim hallgatóságát, hogy „hogyan tehetünk föl kérdéseket?”. És hogyan hangoznak el a kérdések? Többes szám harmadik személyben, mondván, hogy „az emberek miért nem csinálják azt, hogy…”. Múltkor megkértem a hallgatóimat, hogy magukban tegyék fel újra a kérdést, de egyes szám első személyben. Ha úgy érzik, hogy nincs teendő, és nem fog történni semmi, akkor baj van. De, ha azt érzik, hogy van feladatuk benne, akkor jó úton haladnak. Döbbent csend szokott a válasz lenni. Mindig tegyük föl a kérdést, hogy „én ma mit tettem”, „én ma hogyan állok ezekhez a kérdésekhez”. Magyarország már kezd hemzsegni az olyan apró megoldásoktól, amelyek abba az irányba mutatnak, hogy át kell alakítanunk a világunkat. Globális szinten elkészült az ENSZ Transforming World jelentése, „kicsiben” pedig nagyon sok közösség teszi a dolgát.

Neked ajánljuk
Ejtették New York keresetét az olajóriásokkal szemben Több ezren tüntettek Franciaországban a klímaváltozás elleni hatékony fellépés érdekében Megvan a módszer, amellyel a búza hatszor is teremhet évente Az EB és Bill Gates tiszta energiákkal foglalkozó befektetési alapot hozott létre Aszály: nemcsak az Ínség-szikla, hanem egy második világháborúban elsüllyedt hajó is felszínre került
Tovább a forrásra: Kossuth Rádió
Vissza
Hírfolyam