2018. szeptember 19., Vilhelmina
Gyengénlátóknak Nyomtatás E-mail Facebook Twitter Időjárás

Ki fizessen a klímaváltozásért: aki okozta, vagy akinek van pénze?

A klímaváltozás itt van a nyakunkon, és a következményei beláthatatlanok lehetnek. A tengerszint emelkedése, a növekvő átlaghőmérsékletek és extrém időjárási jelenségek soha nem látott mértékű klímamigrációt indíthatnak el. Valamit tenni kell – de pontosan mit, és főleg: kinek? Ki, és milyen mértékben viselje a klímaváltozás elleni küzdelem terheit?

A Világbank jelentése szerint 2050-ben mintegy 140 millió ember kényszerülhet rá, hogy útra keljen a klímaváltozás hatásai miatt.

Az éghajlatváltozás jelentős víz- és élelmiszerhiányhoz is vezethet: a világ élelmiszerellátásnak legnagyobb részét biztosító főbb gabonafajták termelése akár 10-20 százalékkal is visszaeshet, az élelmiszerárak egyes régiókban 40-80 százalékkal emelkedhetnek 2050-ig, a tengerszint emelkedése, az extrém áradások és a klímaváltozás más hatásai pedig könnyedén bedönthetik a globális élelmiszerkereskedelem rendszerét, világméretű élelmiszerválságot okozva. Ha a Föld átlaghőmérséklete még tovább emelkedik, az elsivatagosodás és a növekvő hőstressz  a bolygó jelentős részének lakhatatlanná válását vonhatja maga után a következő évszázadban.

Valamit tehát tenni kell – de pontosan mit, és főleg: kinek? Ki, és milyen mértékben viselje a klímaváltozás elleni küzdelem terheit?

A klímaváltozás kapcsán általában azt kérdezzük, mi a leghatékonyabb módja a katasztrófa elkerülésének. De ha a leghatékonyabb megoldás milliók kínhalálával járna, vagy milliárdokat ítélne éhezésre, alighanem a második leghatékonyabb stratégiával is kiegyeznénk.

A hatékonyság mellett tehát ugyanilyen fontos az igazságosság, vagyis hogy a klímaváltozás elleni küzdelem senkitől ne követeljen méltánytalan áldozatokat és senkire ne pakoljon igazságtalan terheket.

Azt a kérdést, hogy mikor igazságos egy klímastratégia, az úgynevezett klímaetika vizsgálja, ami az alkalmazott erkölcsfilozófia egy ága.

1. Fizessenek a felelősök!

Egy kézenfekvő megoldás: fizessenek a felelősök. Ha betöröm az ablakodat, az én dolgom kifizetni – így igazságos. Az atmoszférát nem Kiribati – a százezer fős és a tengerszint emelkedése miatt süllyedőben lévő csendes-óceáni szigetország – pöfögte tele szén-dioxiddal, hanem a világ ipari országai – az ő dolguk helyrehozni a kárt, amit okoztak. Vagyis a klímaváltozás elleni küzdelem terheit a klímaváltozásért viselt felelősség arányában kell elosztani.

Ez a megoldás egy, a környezetvédelmi politikában bevettnek számító elvre épít, az úgynevezett „Polluter Pays Principle”-re („fizessenek a szennyezők”), amelyet az OECD 1972 óta hivatalos irányelvként ismer el. A klímapolitikában Brazília igyekezett ezt az elvet érvényesíteni a kiotói egyezményt megelőző tárgyalásokon még 1997-ben. A 2015-ös párizsi egyezménnyel szemben pedig Nicaragua hozta fel ugyanezt az érvet: a fejlett ipari országok felelősséget viselnek a klímaváltozásért, ezért nagyobb terheket kell viselniük. Ugyanekkor az elismert klímakutató és klímapolitikus, Mizan Kahn vette védelmébe az elvet.

Ez a javaslat jól hangzik ugyan, de több baj is van vele. Ahogy a vezető brit klímaetikus, Simon Caney rámutat: a ma élő amerikaiak, angolok, németek aligha felelősek a múlt szén-dioxid-kibocsátásáért. Ha ma kiderül, hogy rég elhunyt dédapám sorozatgyilkos volt, nem engem dugnak börtönbe. Egy ma élő angol mégis mennyiben felelős Anglia 150 évvel ezelőtti szén-dioxid-kibocsátásáért, pláne, hogy akkor még senki sem volt tisztában annak következményeivel?

És pontosan mitől számít egy ország többé vagy kevésbé felelősnek? Anglia régebb óta bocsát ki nagy mennyiségű szén-dioxidot, mint Kína, ami viszont jelenleg nagyságrendekkel többet és gyorsabban termel a szennyező gázból.

Meglehet, Anglia múltbeli szén-dioxid-kibocsátása nélkül Kína mostani kibocsátásainak nem lennének klimatikus hatásai – Kína többek között ezért sem írta alá a 2009-es kiotói egyezményt. De ha Kína nem iparosít őrült mértékben, talán a múltbeli angol kibocsátás sem járt volna ilyen drámai hatással. Kinek mennyi felelősséget tulajdoníthatunk ebben az esetben?

2. Fizessen, aki tud!

Ezek a bonyodalmak sok klímaetikust arra késztettek, hogy irányt váltson és azt mondja: mindegy, hogy ki a felelős; az az igazságos, ha az fizet, aki tud.

A klímaváltozás elleni küzdelem terheit az egyes országok rendelkezésére álló erőforrások arányában kell elosztani.

Egy erre az elvre épülő megoldást támogat például a brit filozófus Henry Shue, a frankfurti Goethe Egyetem professzora, Darrel Moellendorf, és bizonyos mértékig a már említett Caney is.

Első látásra úgy tűnik, van is valami az elképzelésben: ha látok egy autóbalesetet, nem állok le kikérdezni a vérben fetrengő sofőröket, hogy ki volt a felelős, hanem hívom a mentőt. Aki tud segíteni, annak kötelessége segíteni. Csakhogy ez így általánosan nem igaz. Vegyük a következő példát, amely a világhírű ausztrál filozófustól, Peter Singertől származik: ha valaki fuldoklik a tóban, és én ki tudom húzni, kötelességem is kihúzni? Ha profi úszó vagyok, és meg se kottyanna: igen. De ha gyatra úszó vagyok, és csak úgy tudnám kimenteni, hogy én magam vízbe fulladok? Gyönyörű, önfeláldozó dolog lenne, ha segítenék, de semmi esetre sem kötelességem feláldozni az életemet a fuldoklóért. 

Singer a következő elvet fekteti le:

csak akkor vagyunk kötelesek elejét venni valami rossznak, ha ehhez nem szükséges aránytalanul nagy áldozatot hoznunk. Tehát nem elég, ha egy ország tud fizetni a klímaváltozás elleni küzdelemért, az is szükséges, hogy ez ne rójon túl nagy terheket rá.

Egy fejlődő ország talán át tud állni megújuló energiaforrásokra, de ha ehhez az egészségügyből vagy a gyermekéhezés elleni küzdelemtől kell elvonnia forrásokat, akkor egy igazságos klímastratégia nem követelheti meg ezt az áldozatot. Mégis, mekkora a túl nagy áldozat?

A „fizessen, aki tud” elvének van egy további hátránya is:

mi van, ha két ország ugyanannyi erőforrással rendelkezik, és ugyanakkora áldozattal jár nekik lemondani róluk a klímaváltozás elleni küzdelem kedvéért? Melyiknek mennyit kellene beadnia a klímastratégiába?

Egyenlő mértékben? És ha az egyik háromszor annyi szén-dioxidot bocsát ki, mint a másik? Vajon tényleg teljes mértékben figyelmen kívül hagyhatjuk a felelősség kérdését? Ha két egyformán jó úszó áll a vízparton, de a fuldoklót az egyik lökte be, úgy gondolnánk, neki kellene utánaugrani.

A cikk befejező része a lenti linken olvasható tovább.

Neked ajánljuk
Ejtették New York keresetét az olajóriásokkal szemben Milyen lenne a Föld ember nélkül? Megvan a módszer, amellyel a búza hatszor is teremhet évente „Legyél TE is Eleven!” – Fenntarthatósági Nap az Akvárium Klubban Gombából táskát? Baraksó Alexandra szerint lehetséges!
Tovább a forrásra: qubit.hu
Vissza
Hírfolyam