2018. december 13., Luca, Otília
Gyengénlátóknak Nyomtatás E-mail Facebook Twitter RSS Időjárás

Klíma: minél inkább változik...

„Miért nem tudjuk számottevően fékezni az általunk okozott klímaváltozást? Miután jó harminc éven át a klímával kapcsolatos témákról írtam, nemrég eszembe jutott: hasznos, még ha olykor kínos is lenne felidézni, milyen téves helyzetértékelések és elszalasztott lehetőségek miatt romlott a helyzet.” Andrew Revkin írása a National Geographic júliusi számában jelent meg.

Harminc esztendeje címoldalakon számoltak be az újságok az ásványi tüzelőanyagok felhasználása során felszabaduló gázok esetleges káros hatásairól meg az esőerdők sorsáról.

Száz év kutatómunka és gyökeres szemléletváltás kellett ahhoz, hogy ez megtörténjen.

1896-ban Svante Arrhenius svéd tudós elsőként közölt becslést arról, mennyire melegszik az éghajlat, ha sok szenet égetünk.

Igaz, ő inkább kedvezőnek értékelte a folyamatot, azt gondolván, az a mezőgazdaság hasznára válhat, és „kiegyenlítettebbé, enyhébbé teheti a klímát, főleg a Föld fagyos térségeiben”.

Előzmények: A globális felmelegedés több generáció számára is aggodalomra adott okot. A felső a The New York Times 1956-os cikke, az alsó egy 1932-ben született írás Fotó: nytimes.com

Igaz, az évtizedek során néhány szórványos híradásban, például egy szemléletes, 1956-ban a The New York Timesban megjelent írásban utaltak rá, hogy a felszabaduló üvegházhatású gázok tartós környezeti változásokat okozhatnak.

A cikk előrevetítette, hogy a károsanyag-kibocsátás csökkentését leginkább az ásványi tüzelőanyagok bősége gátolja majd.

„A szén és a kőolaj még mindig olcsó, és sok helyütt rendelkezésre áll, ezért jó okunk van azt hinni, hogy az ipar mindaddig fogyasztja őket, amíg megéri.” Miután több okból ismét egyre inkább téma lett a közbeszédben az üvegházhatás, 1988 végén megalakult az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC). Abban az évben súlyos aszály és hőség sújtotta az Egyesült Államokat, gyilkos tüzek tomboltak a Yellowstone Nemzeti Parkban és az amazóniai esőerdőkben is. Igaz, a megoldás már egy évvel azelőtt körvonalazódott, amikor a világ országai elfogadták a montreali jegyzőkönyvet. Az egyezmény a légkört védő ózonréteget károsító szintetikus anyagok kibocsátásának csökkentését irányozta elő.

A probléma James E. Hansen klímakutató szenátusi meghallgatása során vált egyértelművé.

Előadása végén a tudós (aki korábban a Vénusz pokolian forró légkörét vizsgálta) leszögezte: „A kimutatott üvegházhatás most is módosítja éghajlatunkat.”

Újság, a Torontóban tartott első éghajlatváltozási világkonferencián kezdtem el komolyan foglalkozni a téma tudományos hátterével és az energiatermelés alternatíváival. Azóta is érdekel a kérdés, az Északi-sarkvidéktől a Fehér Házig, a napenergia-kutató intézetektől az atomerőművek pihentetőmedencéiig rengeteget vizsgálódtam. A részletek változtak, de a fő kérdések ma is ugyanazok, mint harminc esztendeje.

A Discover magazin 1988 októberi számának címlapja Fotó: slideshare.net

Lapom, a Discover magazin 1988. októberi számának vezető anyaga egyebek közt a miami árvízveszélyről, a hurrikánok fokozódó erejéről, a kínai károsanyag-kibocsátás várható emelkedéséről, a kaliforniai hótakaró olvadásáról és az ezzel összefüggő vízellátási zavarokról írt. Említette a bosszantó bizonytalanságot, amely még ma is jellemzi a felmelegedéssel kapcsolatos előrejelzéseket. A cikk a már akkor is harvardi professzor Michael B. McElroytól vett idézettel zárult:

„Ha szembenézünk a feladattal, lassíthatjuk a változás ütemét, így több időnk marad a társadalmi költségeket és az ökoszisztémákat érő károkat csökkentő folyamatok kialakítására. A másik út: becsukjuk a szemünket, bizakodunk, és ha időszerű lesz, álljuk a költségeket.”

Figyelmeztetése alighanem ismerősen hangzik.

Kutatók, klímavédők, politikusok azóta is rendre mondanak ilyeneket. Persze ettől még nem állt meg a kibocsátás növekedése. Glen Peters, az oslói Nemzetközi Klímakutató Intézet (CICERO) munkatársa kimutatta, hogy 1870 óta miként nőtt a légkör szén-dioxid-tartalma – és hogy a növekmény közel fele az utóbbi harminc évben végzett emberi tevékenységre vezethető vissza.

Sok minden történik a megújuló energiaforrásokat kiaknázó technológiák terén. Gomba módra szaporodnak a nap- és a szélerőművek, nő az éjszaka és szélcsend idején is energiát szolgáltató akkumulátorok teljesítménye. Azonban energiaszükségletünk 85 százalékát ma is ásványi tüzelőanyagokból fedezzük. A hatékony energiafelhasználás és a megújuló energia áldásait ellensúlyozza, hogy a nyomor enyhülésével párhuzamosan nő az ásványi tüzelőanyagok iránti kereslet. Az Egyesült Államokban meg Európa nagy részén visszaszorul az alacsony szén-dioxid-kibocsátással járó atomenergia-termelés, mert a lakosság a súlyos katasztrófákat fölemlegetve síkra száll az elavult erőművek bezárása mellett, újakat pedig a gigászi költségek miatt egyre nehezebb építeni.

Lángol az erdő a Napa megyei szőlőskert mögött. Az évek óta rendkívüli hőség és aszály sújtotta észak-kaliforniai erdőkben 2017 októberében tucatnyi tűz pusztított
Fotó: ng.hu/Stuart Palley

Miért nem tudjuk számottevően fékezni az általunk okozott klímaváltozást?

Miután jó harminc éven át a klímával kapcsolatos témákról írtam, nemrég eszembe jutott: hasznos, még ha olykor kínos is lenne felidézni, milyen téves helyzetértékelések és elszalasztott lehetőségek miatt romlott a helyzet.

Megnevezhetünk-e főbűnösöket? Majd mindenkinek megvan a maga elmélete és „gyanúsítottja”. Íme néhány: az alapkutatások elégtelen finanszírozása, az ipari lobbi befolyása, a szakszerűtlen sajtó, az ásványi tüzelőanyagok hasznosításában érdekelt üzleti körök és az állami beavatkozást ellenzők szándékos porhintése. És ne feledjük a „nem megfelelő hozzáállást” sem – ez vonatkozik a klímaváltozás megfelelő kezelését gátló viselkedésformákra és társadalmi normákra.

Évekig azt hittem, hogy a válasz Agatha Christie Gyilkosság az Orient expresszen című regényének végkifejletéhez hasonlít, azaz minden gyanúsított bűnös. De az is elképzelhető, hogy a klímaváltozás nem is annyira egy orvosolandó környezeti anomália, hanem mind komolyabb veszélyforrás: egyelőre az emberiség nagyobb hatással van a bolygóra, mint amennyire uralni tudja ennek következményeit.

Planetáris pubertás című 2009-es cikkemben eljátszottam a gondolattal: fajunk éppen a kamasz- és a felnőttkor közötti viharos időket éli, fütyül a figyelmeztetésekre, hogy végre fel kellene nőnie. A példában a tesztoszteronnak az ásványi tüzelőanyagok túlzott felhasználása felel meg.

De a helyzet kuszább. Minél többet tudósítottam kenyai nyomornegyedekből és indiai falvakból, ahol faszénnel vagy rőzsével tüzelnek, annál világosabbá vált, hogy ami az energiaellátást és a klímaveszélyeket illeti, nem lehet mindenkit egy kalap alá venni.

A gazdagok megtehetik, hogy átállnak valamilyen „tiszta” energiaforrásra, illetve mentesítik magukat a hőség, az árvíz és más csapások következményeitől. Ám a többiek még ma is küzdenek azokért az alapvető gazdasági javakért, amelyeket mi is ásványi tüzelőanyagokat égetve szereztünk meg.

A jelek szerint több kutatás egy rémisztő következtetést igazol: a klímaváltozás nem hasonlít az összes eddig fölmerült környezeti problémára. Nem „oldhatjuk” meg úgy, ahogy a szmog vagy az ózonlyuk ellen fellépünk, azaz pontosan meghatározott előírásokkal, nemzetközi szerződésekkel, korlátozott technológiai változásokkal. Ahhoz túl szerteágazó jelenség, és a károsanyag-kibocsátás is jórészt abból fakad, hogy 7,5 milliárdan (és pár évtized múlva 10 milliárdan) boldogulni szeretnének a Földön.

A bolygónk körül zajló folyamatokat csakis akkor mérhetjük fel, ha az üvegházhatású gázok kibocsátásának növelése mellett más tevékenységeket is számba veszünk. A Nagy gyorsulás című 2015-ös tudományos jelentésben szerepelt egy „globális műszerfal”, amelyen grafikonok szemléltették többek közt az esőerdők zsugorodását, a papírgyártást és a vízfogyasztást. A legtöbb görbe formája a szén-dioxid-kibocsátáséra hasonlít.

Azaz a környezetszennyezés meg a klímát érő hatások egy tágabban értelmezett állapot, a mind gyakrabban antropocénnak nevezett földtörténeti kor tünetei; az emberi tevékenység e korszakban kihat az ökoszisztémákra.

Adam Frank és könyve a Light of The Stars (A csillagok fénye) Fotó: washington.carpediem.cd

Adam Frank asztrofizikus, a Rochesteri Egyetem munkatársa elemezni kezdte, hogy a különféle forgatókönyvek megvalósulása esetén mi vár a Földre. Fölhasználja a talán élet kialakulására is alkalmas, Naprendszeren kívüli bolygókra vonatkozó, gyorsan bővülő ismeretanyagot, illetve fölméri a Föld-szerű bolygók lehetséges pályáját.

A matematikai modellek viszonylag egyszerűek, viszont a Light of the Stars (A csillagok fénye) című művében vázolt három forgatókönyv összetettebb.

Az első szerint a Föld és a civilizáció zökkenőmentesen lép át egy új, stabil állapotba. A második alapján a bolygó állapota fokozatosan romlik, népessége erősen visszaesik.

„Kérdés, hogy egy modern technológián alapuló civilizáció átvészelné-e a népesség 70 százalékának elvesztését” – mondja Frank.

A harmadik forgatókönyv szerint összeomlás jön.

„A népesség tovább nő, a Föld mind jobban fölmelegszik, majd az emberiség hirtelen kihal. Ez azután is bekövetkezhet, hogy a nagy környezetterheléssel járó energiaforrásokról, például a szénről, a kőolajról és a földgázról átáll valamilyen ártalmatlanabb forrásra, például a napenergiára” – fejtegeti Frank.

Bolygóközi perspektívája világossá teszi, hogy a klímaválság valóban több, mint egy komoly feladat, például a rák vagy a szegénység ellen egy életen vagy nemzedékeken át vívott harc. Az új távlat nyugtalanító, de egyben fölszabadító, hiszen azt jelenti, hogy bárki, akiben van motiváció és kitartás – tanár vagy mérnök, művész vagy befektető, vagy egyszerűen olyasvalaki, akit izgat a Föld jövője –, tehet az ügy érdekében.

A kilátások felmérése közben a világűrbe is kitekintő Frank visszakanyarodott Hansen kiindulópontjához: a Vénusz kutatásához. Megkérdeztem tőle az idén, milyen jövőt jósol bolygónknak. Olyanok vagyunk, mint az éles fénnyel, de rövid ideig lángoló gyufaszál? Vagy világíthatunk úgy is, mint mondjuk egy napenergiával működő LED-lámpa?

Frank szerint egyetlen világméretű ipari civilizációt kialakító bioszféra sem igen kerülheti el a súlyos zavarokat.

„A kérdés csak az, hogy milyen gyakran él át a civilizáció olyan átmeneteket, amelyek után fontos része marad a megváltozott bioszférának is. Sok múlhat egy faj civilizációs örökségén” – elmélkedett. Azaz: képes-e az adott faj felelősségteljesen gondolkozni és cselekedni, illetve alkalmazkodni a megváltozott, új körülményekhez. Ez a kérdés a Föld esetében is. „Vajon képesek vagyunk rá? Remélem, hogy igen, de rövidesen úgyis kiderül.”

Neked ajánljuk
Az USA a kibocsátáscsökkentés éllovasa A kaliforniai erdőtüzek fénye rávilágít a klímaváltozás valódi kockázataira A soron következő klímacsúcs házigazdája erdőültetésre biztatja a világot Rákkeltő anyagot találtak a pestszentimrei kutakban Adventi geotúra, csillagles és karácsonyi kézműveskedés
Tovább a forrásra: ng.hu
Vissza
Hírfolyam