2018. november 21., Olivér
Gyengénlátóknak Nyomtatás E-mail Facebook Twitter RSS Időjárás

A fenntartható fejlődés két útja: globalizmus vagy lokalizmus

A globális fenntarthatóság jelenlegi liberális értelmezését egy illuzórikus optimizmus hatja át. Az elgondolás ugyanis azon a feltevésen alapszik, hogy a különböző, önmagában fenntarthatatlan politikai közösségek pont úgy fogják kiegészíteni egymást, hogy az emberiség, mint egész majdan, fenntarthatóvá válik. Erre azonban semmilyen biztosíték nincs, írja Tóth I. János filozófus, egyetemi docens, a SZTE Bölcsészettudományi Kar Filozófia Tanszékének munkatársa.

1. A fenntartható fejlődés

Korunk egyik kulcsszava a fenntartható fejlődés, mely a nyolcvanas évek végén jelent meg a közbeszédben. A klasszikus meghatározás a norvég miniszterelnöknőtől, Gro Harlem Brundtlandtól származik. A harmonikus vagy fenntartható fejlődés eszerint „a fejlődés olyan formája, amely a jelen igényeinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit a saját szükségleteinek a lehetőségeitől”.

A brundtlandi meghatározás nagy előnye, hogy összekapcsolja a jelent a távoli jövővel, ami a fenntarthatóság lényege. További fontos hozadéka, hogy a növekedés helyett a fejlődést, az életszínvonal helyett az életminőséget, a nagy (big) helyett a nagyszerűt (great) hangsúlyozza. Ez elvi szinten feloldja a véges Föld és a végtelen növekedés igényéből származó ellentmondást. Eszerint a növekedésnek nem a fizikai térben és az extenzív paraméterekben, hanem a bölcsesség belső tereiben és az intenzív mutatókban (pl. hatékonyságban) kell bekövetkeznie.

Fotó: pixabay.com

Később egy amerikai közgazdász, Herman Daly a következő definíciót adta:

„a fenntartható fejlődés a folytonos szociális jólét elérése anélkül, hogy az ökológiai eltartóképességet meghaladó módon növekednénk”.

Az eltartóképesség az ökológia tudományterületéről származó fogalom, mely azt mutatja, hogy egy adott ökoszisztéma a környezet károsodása nélkül egy adott időszakra, általában egy évre vonatkoztatva maximálisan mennyi egyedet képes az adott fajból eltartani. Az ember esetében az eltartóképesség helyett az ökológiai lábnyom fogalmát javasolta Mathis Wackernagel és William E. Rees. A két fogalom közötti szoros kapcsolatra utal, hogy kezdetben ezek a szerzők az elsajátított eltartóképesség fogalmát használták.

„Az ökológiai lábnyom (ÖL) egy olyan számítási eszköz, mely lehetővé teszi, hogy felbecsüljük egy meghatározott népesség vagy gazdaság erőforrás-fogyasztási és hulladékfeldolgozási szükségleteit termékeny földterületben (globális hektár – gha) mérve.”

Ez arra a földterületre utal, ami károsodás nélkül meg tudja termelni az aktuális életvitelünkhöz szükséges javakat. A termékeny földterület fogalmát a különböző természeti potenciállal rendelkező földterületeknek az átlagából képezték. Ebből következik, hogy ez a mutató egy konkrét földterület termékenységét csak pontatlanul ragadja meg.

Brundtland, illetve Daly definíciója szó szerint csak a fenntartható fejlődés lényegét fogalmazza meg. Hallgatólagosan azonban ezeknek a definícióknak, illetve általában a fenntartható fejlődés gondolatkörének etikai implikációja is van.

Egyrészt az, hogy a jelenlegi gazdasági növekedés nem fenntartható, azaz fenntarthatatlan, s ez rossz. Másrészt az, hogy a fenntarthatóság a kívánatos, a morálisan helyes és jó állapot.

Tehát a fenntartható fejlődés paradigmája burkoltan tartalmaz egy erkölcsi felszólítást arra vonatkozóan, hogy minden embernek a fenntartható fejlődés megvalósulása érdekében kell cselekednie.

Az etikai imperatívuszok mindig az egyes embert szólítják fel egy meghatározott magatartásra. Például Hans Jonas a fennmaradás imperatívuszát a következőképp fogalmazta meg: „Cselekedj úgy, hogy cselekvésed hatásai összeegyeztethetők legyenek a valódi emberi élet földi megmaradásával.” Ennek mintájára a klasszikus fenntarthatósági definíciók is megfogalmazhatók erkölcsi parancsként: „Cselekedj úgy, hogy cselekvésed hatásai elégítsék ki a jelenleg élő generációk szükségleteit, anélkül, hogy közben veszélyeztetnék a jövő nemzedékek esélyét arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket.”, illetve: „Cselekedj úgy, hogy cselekvésed hatásai biztosítsák az emberek számára a folytonos szociális jólét elérését anélkül, hogy cselekvésed az ökológiai eltartóképességet meghaladó növekedést eredményezne.”

Fotó: pixabay.com

A fenntartható fejlődés rendkívüli jelentősége abból fakad, hogy megőrzi a modernitás alapvető célját, azaz a jólét folytonos növelését, azonban ezt egy növekedési korláttal egészíti ki. Brundtland korlátozó tényezőként a jövő nemzedékek szükségleteit, míg Daly az ökológiai eltartóképességet emeli ki. Ez utóbbi pedig az ökológiai lábnyom segítségével számszerűsíthető. Azonban már itt érdemes kiemelni, hogy minél nagyobb régióra alkalmazzuk az ökológiai lábnyom fogalmát, annál inkább csak egy félrevezető átlagértéket kapunk. Az átlagolás pedig elmossa az egyedi különbségeket, ahogy arra Beck is felhívta a figyelmet: „Aki az átlagra kérdez, már ezzel is kizárja társadalmilag egyenlőtlen veszélyeztető helyzetek létezését. Nem léteznek-e csoportok és életfeltételek, amelyek számára az »átlagban nem aggasztó« ólom- stb. tartalom éppenséggel életveszélyes?”

Ráadásul a cselekvők (emberek, nemzetek, osztályok) mindig lokálisak, akiknek a befolyása nagyon különböző mértékű. Például

a világ vagyonának az 50%-ával rendelkező nagytőkések kis csoportja rendkívüli befolyással rendelkezik. Mint általában a befolyásos szereplők, ők is arra törekszenek, hogy önös érdekeiket univerzális értékekkel leplezzék.

Így például a nagytőke nem azon érdekét hangsúlyozza, hogy bőségesen legyen olcsó munkaerő a fejlett világban, hanem olyan univerzálisnak feltüntetett értékről beszél, mint a nyílt társadalom vagy a határok nélküli országok megteremtése.

2. A túllövés megoszlása

Az emberiség környezeti hatása az 1980-as évek közepén érte el a Föld biokapacitását, azóta az ökológiai hiány folyamatosan nő. 2010-ben az emberiség ökológiai lábnyoma 50%-kal haladta meg a Föld biokapacitását. A becslések szerint a 200%-os túllövést (overshoot) 2030-ra érjük el. Fontos hangsúlyozni, hogy nemcsak az ökológiai lábnyomunk folyamatos növekedésével, hanem a biokapacitás folyamatos csökkenésével is szembe kell néznünk.

A Föld biokapacitása jelenleg az 1970-es értéknek csak a 80%-a. 2013-ban az egy főre eső ökológiai lábnyom 2,8 globális hektár volt, miközben minden emberre átlagosan 1,5 hektár jutott. Ez a deficit is mutatja, hogy több erőforrást használunk és több hulladékot termelünk, mint amennyit a Föld biokapacitása hosszú távon lehetővé tesz.

Magyarország egy lakosának ökológiai lábnyoma 2,92 globális hektár, és az ország rendelkezésére álló biokapacitását személyenként 0,75 globális hektárral hasznosítjuk túl.

A legmagasabb ökológiai lábnyomú országok csökkenő sorrendben a következők:

  • Luxemburg (ökológiai lábnyom: 15,82 globális hektár/fő, deficit: -14,14 globális hektár/fő);
  • USA (ÖL: 8,22, deficit: -4,46);
  • Kuvait (ÖL: 8,13, deficit: -7,58);
  • Egyesült Királyság (ÖL: 7,93, deficit: -7,37).

Ezzel szemben a világ legkisebb ökológiai lábnyomú országai:

  • Etiópia (ÖL: 1,02, deficit: -0,44);
  • Angola (ÖL: 0,93, ökológiai többlet: +1,61);
  • Afganisztán (ÖL: 0,79, deficit: -0,3);
  • Banglades (ÖL: 0,72, deficit: -0,32) és
  • Eritrea (ÖL: 0,49, ökológiai többlet: +0,88).

Érdekes, hogy a fentebb említett országok többsége ökológiai deficitben van, azaz fenntarthatatlan életformát követ. Ez azt mutatja, hogy nemcsak a gazdag, nagy fogyasztású országok, hanem a szegény országok is lehetnek fenntarthatatlan pályán. A szegény és kis ökológiai lábnyomú országok egyrészt demográfiai okok miatt (népességrobbanás, magas népsűrűség), másrészt a szegénységből következő környezetpusztító életforma (pl. erdőirtás, túllegeltetés, túlhalászás stb.) okán kerültek ökológiai deficitbe.

Ökológiai többlettel általában a ritkán lakott, nagy biokapacitású országok rendelkeznek, mint

  • Kongó (ÖL: 1,96, többlet: +9,63);
  • Bolívia (ÖL: 2,96, többlet: +13,77);
  • Brazília (ÖL: 3,71, többlet: +5,97);
  • Finnország (ÖL: 5,87, többlet: +7,57);
  • Kanada (ÖL: 8,17, többlet: +7,83) és
  • Ausztrália (ÖL: 9,31, többlet: +7,26).

Ezek az országok nem belső és immanens, hanem a fentebb említett külső és esetleges okok miatt fenntarthatók. Vannak azonban olyan országok, amelyek kimondottan törekszenek arra, hogy fenntartható életformát folytassanak, mint például Costa Rica, ahol az ökológiai lábnyom 2,84 globális hektár/fő, bár az ország még mindig ökológiailag deficites -1,31 globális hektár/fő értékkel.

Neked ajánljuk
A kaliforniai erdőtüzek fénye rávilágít a klímaváltozás valódi kockázataira Mi lesz a szén-dioxiddal? Tovább nőtt a kaliforniai tűzvész halálos áldozatainak száma Több emelet magas hullámok pusztítottak Tenerifén WC-világnap: a szennyvízkezelést nem szabad félvállról venni
Tovább a forrásra: kozos-dolgaink.hu
Vissza
Hírfolyam